Minden évben eljön ez az időszak. Egy lehetőségünk van: kibírni.
Valószínűleg mindenki furán nézhet rám az előző mondatért, de elmagyarázom: az érettségit mindenki ugyanúgy átéli minden évben. Azokban, akik eddig még nem érettségiztek, tudatosul a közelgő vihar vészjósló szele, és egyre inkább ráébrednek arra: lassan őket is eléri a vég. Azok, akik épp idén lehetnek részesei eme csodálatos időszaknak, rájönnek, hogy fölöslegesen izgultak annyit, mert az előtte lévő hónapokban még nincs mitől, a megelőző napokban pedig már nincs mitől félniük. És azok, akik már kevésbé boldog egyetemistaként túlestek mindezen, lenéző és szenvedő arccal tekintenek a gólyafiókákra még ott lenn a fészekben: "Mit sírtok? Inkább érettségiznék mindennap, mint hogy vizsgáznom kelljen minden szemeszter végén." És mi egyetértően bólogatunk, mert nem tehetünk mást.
Egyszerűen azt érzem, hogy hiányzik az egész
Újra gimis akarok lenni! És nem azért, hogy beálljak a panaszkodó egyetemisták körébe, mert nincs kedvem vizsgázni (tény, attól még nincs kedvem). Sima az ügy: nem akarok felnőni. Nem érzem azt, hogy képes lennék rá. Nem tudom még csak elképzelni sem, hogy mi lesz majd 6-7 év múlva. Lesz munkám, családom, netán házam, ilyenek? Ez annyira nem én vagyok. Nemrég még csak egy 16 éves, nagyszájú kis csitri voltam, akinek az volt a legnagyobb problémája, hogy mit vegyen fel a bulira. Nem arra gondoltam nap mint nap, hogy mit fogok dolgozni, miből fogok házat venni majd a leendő családomnak, hanem hogy hova menjek a barátaimmal, és online van-e a helyes srác, aki bejött. Sajnos ezt a sok szép emléket nem tudom elengedni. Igen, jó eséllyel bolond vagyok, és kezeltetni kéne engem, de nem tudok továbblépni az életemben. Úgy érzem, mintha elszállt volna felettem az idő, de még nem állnék rá készen... És tudom, kissé hirtelen jött ez a deep életérzés, valahova muszáj volt leírnom, mert attól tartok, senki nem értené meg, vagy venné komolyan. Így viszont megmarad valahol, és később is tudok erre reflektálni.

Mit tanultam az eddigiekből?
Az idő megy tovább, akármi történik. Történhet rossz is, ilyenkor bennem kell lennie annak a mondatnak, hogy "Engedd el! Holnap vagy egy év múlva már semmi nem lesz belőle." Illetve van másik véglet is: ha jó dolog történik, nem szabad elbíznom magam, mert egyszer úgyis vége lesz. Bár minden érettségizőnek elmondhatnám ezt, de nem tudom. Hogy akármit csinálsz, egy valaki mindig le fog győzni: az Idő.